Apukám megtanított, hogy ha egy szerelem megcsalással indul, akkor az a kapcsolat nem lesz zökkenőmentes, alapjaiban rontja el az egészet, szóval figyeljek oda.

A magyar állam pedig nagyon korán megcsalta a menekülteket.

Nem rózsákat vett, nem hajózni, vagy drága étterembe vitte új párját, hanem lefeküdt régi barátjával, és közben úgy duruzsolt a fülébe, hogy az biztosan kiutálja az újdonsült barátnőt. Sikerült.

Profin csinálta a kormány. Csak a következményeket nem mérte fel. Itt már nem elég ügyesen tematizálni a közbeszédet, és gyűlölettel kétfelé választani a magyar társadalmat, ez már komoly külpolitikai intézkedéseket is követel. Tehát ez most fél győzelem. Létezett volna másik megoldás is.

Integráció. Ez a szó lehetett volna a mozgatórugó.

Miért és hogyan?

Magyarország ölébe óriási potenciális munkaerő-állomány pottyant. Az előre kiválasztott menekültekre óriási ipart lehet építeni, hiszen alacsony bérigényűek, és könnyen betanítható segédmunkások válhatnak belőlük. Európa ezzel vetélytársává válhat az ázsiai munkaerőnek.

Óriási kiaknázatlan lehetőség rejlik bennük. Kitöltik a rést a munkaerőpiacon, elvégeznek minden feladatot, amit rájuk bíznak, ezzel növelik az adóalapot és a GDP-t.

Az integrálás szigorúan ellenőrzötten zajlana. Támogatom azt, hogy Magyarországon/Magyarországra nem mehet át, nem tartózkodhat, vagy nem léphet ellenőrizhetetlen személy. Minden elképzeléshez erős szabályok kellenek.

A nemzetközi menekülttáborokkal az a probléma, hogy céljaikat tekintve nincs jövőképük. Étel, víz szállás, ennél néha egy kutyamenhely is többet tud nyújtani. Ehelyett élhető városokat kell építeni – persze csak azoknak, akik elfogadják és betartják a szabályokat.

A menekülteknek egy nagyon fontos dolgot meg kell érteniük: Európa nem zárt, csak vannak feltételek, amiknek meg kell felelni. Elsődleges cél az európai normarendszer megtanítása, és ez egyben feltétel is, a menekülteket európai emberré kell képezni. Rá kell mutatni, hogy a normák milyen viselkedést követelnek meg. Az a menekült, aki ezt nem tartja be, kitoloncolásra számíthat.

Minden politikai döntésnek konszenzuson kell alapulnia. Ez sincs másképp. Nem lehet egy stratégiai döntést ráerőszakolni egy nagyon erős néplélekkel bíró társadalomra. A magyar szereti magát felsőbbrendűnek hinni, jellemző egy erős nacionalista-hatás. Ezért meg kell tanulni egymás mellett élni, viszont a magyarnak elsőbbsége van. Így működik ez a Közel-Keleti országokban is (indiai bevándorlók tömkelege dolgozik segédmunkásként a gazdag országokban).

A menekült oda megy, ahova akar az országon belül, de alapvetően egyetemszerű városokban élnének, ha azt igazolás nélkül elhagyja, követhetetlenné válik, kitoloncolás. Nem véglegesített állampolgári igazolványa van, tehát nem szavazhat. Munkát vállalhat, ha az adóhivatal jóváhagyta. Bármilyen szabály megszegése esetén kitoloncolás.

Miért nem ez a forgatókönyv érvényesült?

A megoldást nem abban kell keresni, hogy a kormány jobban szereti a magyarokat, mint a menekülteket. A kulcsot a kormány érdekeiben kell keresni.

Túl rizikós.

A kormánynak hatalmi szempontból nem állt érdekében egy olyan döntést hozni, ami gazdasági, geopolitikai szempontokból ésszerű, hanem egy olyanra volt szüksége, ami elfedi az ügyeiket, fenntartva annak látszatát, hogy a helyzetet szigorúan és gyakorlatiasan ellenségesnek tekintik. Elindított egy olyan kampányt, amely olyan médiafigyelmet kapott, hogy a magyar társadalom majd’ egészét lekötötte, pro és kontra véleményformálóként.

Mi lesz most?

Orbán átalakíthatja az Európában kialakult “diktatórikus-hajlamú egyeduralkodó” imidzsét “Európa megmentőjévé”. Viszont figyelnie kell, hogy ne sérüljön a képe, mert eddig csak a határvédő oroszlán szerepében tetszelgett, humánus szerepében egyáltalan nem, ez pedig veszélyes lehet a saját szavazói körén belül is.

Az pedig egy jó kérdés, hogy kit egyszerűbb kezelni: 300 ezer nyugodt menekültet vagy 300 ezer “kődobálós”, agresszív menekültet?

A Republikon intézet legújabb ötlete egy ellenzéki előválasztás, melynek célja a végletekig megosztott baloldal egységesítése.

Az előválasztás egy egyszerű, bevett folyamat az USA-ban, évtizedek óta alkalmazzák, óriási felhajtás és kampánysorozat a velejárója. Ez a több hónapos eseménysorozat az, amikor a két nagy párton belül a választópolgárok megszavazzák az adott pártok elnökjelöltjeit, a 2, 3 vagy több jelölt közül. Az egyik legélesebb küzdelem 2008-ban volt, amikor a Demokrata Pártban Obama Hillary Clintont győzte le egy fordulatos versenyben.

És akkor most képzeljük el ezt Magyarországon.

A 2008 óta haldokló, hiteltelen és plurális baloldalon az előválasztás felkavarná az állóvizet.

Az itthoni baloldali politikai élet kettősproblémája a személyiséghiány és a passzivitás. Az előválasztás egyszerre kívánja megoldani a két dolgot. A rendszer egyénekre épülne, tehát bárki lehet jelölt, így az ego-kirakat mellett esély van az új arcok bemutatására is. Persze a nyílt szavazás miatt (mindenki jogosult szavazni, aki aláír egy rövid értéknyilatkozatot, miszerint baloldali értékeket vall és az ellenzéket támogatja, valamint befizet 200 forintot) a választhatóság magában hordozza azt a veszélyt, hogy a legmegfelelőbb és a nép számára legszimpatikusabb ember nem fedi egymást. Tehát lehetséges, hogy a leghangosabban “Orbán takarodj!”-ozó lenne a nyertes (Gyurcsány Ferenc).  A passzivitást regionális kampánysorozattal — gyakorlatilag egy roadshow-val — oldanák meg (erről később). Hozzáteszem, az előválasztás részvételi aránya nagyban függ attól, hogyan képesek a pártok bemutatni és eladni magát a választást, mert még Amerikában is csak a szavazók töredéke vesz részt az előválasztásokon.

Óriási probléma a baloldallal, hogy sokkal többet foglalkozik a demokrácia hiányával, mint a rászorulókkal.

Egy többhetes előválasztási kampánysorozat minden jelöltet kikényszerítene a terepre, főleg a regionális szavazás miatt. A roadshow keretében a jelöltek végigjárnák mind a 19 megyét több héten keresztül, ez életet vinne az agóniában szenvedő baloldalba. Ezzel párhuzamosan széleskörű viták alakulnának ki, melyek során a jelöltek kénytelenek lennének a programjukkal foglalkozni a választást megelőző években.

Látszólagos hátránynak tűnhet, hogy felerősödnének a személyes ellentétek. Ennek oka leginkább két dologra épül: a külföldi példákkal ellentétben itt nem egy, hanem több párton belül lenne az előválasztás, másodszor pedig, hogy a baloldali pártok között szinte akkora a zsigeri gyűlölet, mint a bal- és jobboldal közt. Ennek a két dolognak köszönhetően kialakulna egy “élesválasztás” szituáció, ahol a felek a győzelem elérése érdekében nem rettenek el a mocskolódó személyeskedéstől sem. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen, amit a baloldal ellőtt már egymás ellen, azt a jobboldal nem tudja felhasználni az országgyűlési választásoknál. Annak a veszélye is fennáll, hogy az előválasztási kampány során a sok szétzilálás elértékteleníti a baloldalt, de ennek a kockázata minimális.

Mint minden választásnál, itt is fennáll a csalás veszélye, és a technikai feltételek előteremtésének problémája. Hogy csak egy példát említsek a csalásról: a Fidesz beregisztráltathat szavazókat, hogy a gyengébb jelöltet támogassák. Technikai problémákból rengeteg felmerülhet: az egyenlőtlen forráselosztásoktól a szavazóhelyiség biztosításán át a választási fordulók kérdéséig bármi. Ezért foglalkozzunk inkább most mással.

Hogy legyen.

Legyen, mert minden lehetőséget meg kell ragadnia a baloldalnak, hogy az agóniából kitörjön. Pláne, ha egy többhónapos izgalmas eseménysorozatról van szó. Nem engedheti meg magának semelyik párt sem, hogy elszalasszon egy esélyt, hogy megmutassa arculatát az egész ország előtt, főleg, ha hiteltelenségben szenved.

A leglényegesebb, hogy az előválasztást meg kell hogy előzze egy erős alapszabály lefektetése – jogi kötőerőt kell találni arra, hogy az eredmény meghirdetése után semmilyen párt ne léphessen ki. Ha így történne, gyakorlatilag ugyanott tartana az ellenzék. Minden más esetben előrelépés lenne.

Ugyanakkor kardinális kérdés, hogy a vezető megtalálásával a baloldal a 2008-ban elvesztett értékrendi kisebbséget visszanyeri-e vagy egy immáron vezetővel rendelkező kisebbség maradna.

Képzeljünk el egy szivacsot, melyet egy hatalmas kéz megragad. A szivacsot felszívatja vízzel, majd kifacsarja a lefolyóba, végül a lefolyó örömmel nyeli el a vizet.

 A hatalmas kéz a magyar kormány, a víz a demagógia, a lefolyó pedig a magyar nép.

Kormányunk az elmúlt 4 és fél évben szivacs módjára szippantotta fel a népbutítás eszközeit, majd facsarta ránk. Rám is és rád is.

Orbán Viktor pár évvel ezelőtt januárban kijelentette, hogy az országnak van elegendő földgáztartaléka a télre. Magunktól gondoltunk volna erre? Nem, valószínűleg meg sem fordult a fejünkben, hogy Közép-Európában, egy fejlett országban gondot okozhat a távfűtés megszervezése. De végtére is örültünk neki, örültünk neki, mert a magyar emberre jellemző pesszimizmust pozitív dolgokkal -jelen esetben eklatáns hazugságokkal- szeretnénk kompenzálni.

2015. január: Lázár János a párizsi terrortámadások után kijelenti, hogy Magyarországot nem fenyegeti semmilyen terrorveszély. Én személy szerint legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy a Magyar Narancs újságíróit terroristák fogják kivégezni, de a kormánypropagandának sikerült kihozni 12 publicista lemészárlásából azt, hogy „Magyarország az Európai Unió biztonságos országai közé tartozik, nincs kitéve terrorveszélynek, nem fenyegeti az állampolgárokat külföldről érdemi veszély.”

A kormány címszavakkal dobálózik, mint pl.:„Rezsiharc” és „Magyarország jobban teljesít”, ezek mind olyan pozitív, jólcsengő, néphűlyítő és kellemes benyomást keltő szavak, amelyek megnyugtatják az embereket.

Ezek a példák mind azt mutatják, hogy Orbán Viktor kihasználja az emberek tájékozatlanságát, cinizmusát és politikai nihiljét, ezáltal tudatrombolást hajt végre csak azért, hogy saját politikai erejét növelje.

A pozitív változást nemcsak a DK, az Együtt, a PM vagy az MSZP fogja meghozni a politikában. (A Jobbik jelenléte a politikában semmilyen szinten nem hoz pozitív változást.) A változásnak lélektaninak kell lennie, ki kell alakulnia Magyarországon az emberekben egy öntudatos, céltudatos, autonóm, önmagát polgárnak képzelő szemléletnek, de ehelyett jelenleg az orbáni propagandának köszönhetően egy olyan hozzáállás alakult ki, mellyel nem lehet modern országot építeni. Sőt, csak folyunk le a lefolyó mélységébe.

Orbán Viktor megint dörzsölheti a tenyerét otthon a mai tüntetés után. Egy újabb céltalan és mindenféle vezetés nélküli tömeg vonult a József nádor tértől a Parlamentig. Jelzésértékű, hogy a dulakodás első sorában egy 81(!) éves ember volt. Magyarország jövőjéért csak a nyugdíjas osztály érez felelősséget. És Orbán Viktor pontosan tudja ezt. Pontosan tudja, hogy mikor kell meghozni az olyan intézkedéseket, amelyek tüntetést válthatnak ki, mert pontosan tudja, hogy Magyarországon jelenleg ellenzéki tömeg van, de az ellenzéknek nincs vezetője, ezáltal gyakorlatilag a tömeg teljesen súlytalan, pontosan tisztában van vele, hogy nem képes az ellenzék megszólítani a fiatalokat, nem tudja őket utcára vinni, az idősebb korosztály meg-bármit csinál- nem fog forradalmat kirobbantani. Egyszerűen a fiatalokat nem érdekli a politika, nincsenek tisztában azzal, hogy mi lesz velük a mostani intézkedéseknek hála, nem nyomják az arcukba, nem használnak ki minden esélyt arra az ellenzék, hogy tájékoztassa őket. Márpedig utcán csak fiatalokkal lehet győzni és az utcák nem lesznek már sokáig hangosak; Orbán januártól elkezdi a mérsékelt programját, a nyugdíjasok elfáradnak és visszahúzódnak a házukba onnan nézve Magyarország teljes átalakítását. Orbán Viktor Közép-Európa egyik legzseniálisabb politikusa; ezt a kormányt csak a belső ellentétek szedhetik szét és Magyarország óriási vesztére, amíg Orbán ott van ez nem fog megtörténni.

2014.12.06..

A 2014-es választások után negatív rekordot döntött a női képviselők száma a parlamentben, köszönhetően a parlament létszámcsökkentésének. Ugyan a nők aránya nőtt, Európán belül is messze negatív rekord a miénk, ráadásul nem is felzárkózó az ütemünk, azaz lassabb a növekedés. Németországban 36,5%, Franciaországban 26,2%-al nőtt a nők aránya 4 év alatt. Nyugat-európai fejlettséget akarunk Magyarországon, de még a népképviseletet sem sikerül kiterjesztetünk a megfelelő szintre. De nem csak Nyugat-Európától vagyunk lemaradva, Kelet-Európától, sőt még attól a harmadik világtól is, ahol a nők bántalmazása, megalázása és megerőszakolása rendszeres, és néhol elfogadott is. 

  Jelenleg itt tart Magyarország, de minek köszönhető ez? Nézzük ezt meg egy kis történelmi kitérő után, mely fontos a tisztánlátáshoz. Magyarországon –mint mindenhol – az első világháború közben kezdett erősödni a nők szerepe azzal, hogy a hátországban beállították őket a gyárakba dolgozni, s ezzel a hagyományos női szerep meggyengült (gyenge törékeny nő, a háziasszony, az életet adó). A világháború után a nők jogosan követelték az egyenjogúságot a gyakorlatban is, azaz a szavazati jogot. Ezt 1920-ban meg is kapták, de csak cenzussal. A nők Magyarországon általános és titkos választójogot 1945-ben kaptak.  

Magyarországon az első női miniszter, Ratkó Anna tökéletesen alkalmatlan volt a posztra, intézkedéseinek hatása még a mai társadalomban is érezhető. A rendszerváltás után a női jelöltek száma jelentősen nőtt, bára jelöltnek választhatónők köre szűkebb a férfiakénál: a pártok jelöltállítási stratégiájuknak és gyakorlatuknak megfelelően, kisebb aránybanindítanak nőket, a választók pedig kisebb aránybanválasztanak nőket.

 A nők növekvő érdeklődését és lehetőségeit a mandátumokért folyó harcban jelzi, hogy az elmúlt negyedszázad alatt megháromszorozódott az arányuk a jelöltek között. De miért van az, hogy az akaratnak és az ambíciónak nincs meg az eredménye? A magyarázat látszólag nagyon egyszerű: a magyar politika macsó világ, lenézik a nőket, és úgy is beszélnek velük, bár megkockáztatom, hogy a hímnemű képviselők nem a nemi megkülönböztetés miatt tesznek magasról arra, hogy mit mond pár női képviselő, hanem azért, mert teljesen alkalmatlanok a politikai életre.

A másik érv, hogy az állampolgárok azért nem szavaznak a nőkre, mert a férfiak a politikai közegben jobban tudják érvényesíteni az akaratukat. Mielőtt megvizsgálnánk, hogy milyen ez a közeg, és mit is kell érvényesíteni, nézzük meg a női kvóta mellett szóló érveket. Az első érv, hogy Magyarországon férfihegemónia van a politikában, de ezt egy törvénnyel semmissé lehet tenni. Néhányaknál ez egy teljesen helytálló érv, ám ők nincsenek tisztában azzal, hogy ezzel a képviseleti demokrácia elvét tiporják meg, miszerint a népet ugyanolyan eséllyel képviselheti mindenki, aki nagykorú, nem áll gyámság alatt és nem fosztották meg az állampolgári jogaitól.

Egy másik érvelés szerint a nők kimaradásával olyan tulajdonságok nem nyernek teret a parlamentben, mint a jószívűség, a türelmesség, vagy a szelíd kitartás. Azok a nők, akik ezeket az érveket hangoztatják, egy óriási paradoxont képezve veszik magukra az évszázados sztereotípiákat, hiszen a nagy államnők Margaret Thatcher, Mária Terézia sem szelídek, sem empatikusak nem voltak, de az aktuálpolitikánál maradva, Angela Merkel sem az a türelmes politikus. Ugyanakkor rájuk néz valaki, és azt gondolja: „ezek nem is nők, ezek nem nő módjára viselkednek, ezek férfiak”. Az ilyen emberek szegényes szókincsükkel az olyan sztereotip férfitulajdonságokra gondolnak ilyenkor, mint a karizmatikusság vagy a munkaimádat és végül, de nem utolsó sorban a fanatikus elszántság. A harmadik érveléstípus szerint “azok az országok, ahol (a nők) helyet kapnak a döntéshozatalban, igazságosabbak, demokratikusabbak és versenyképesebbek lesznek”.

Vagy, egy másik érvelés szerint “hatékonyabban, kevesebb korrupcióval működnek azok a szervezetek, amelyek vezetését legalább egyharmadnyi arányban nők látják el”. Ezzel kapcsolatosan két lényegi különbségre kell felhívni a figyelmet: a demokratikusabb országokban a nők eleve olyan szervezetekben kapnak helyett, amelyek kevésbé, vagy egyáltalán nem korruptak, és több nő is jut be a parlamentbe.

De miért van ez? Először is, le kell szögezni, hogy a magyar politikai világ nem korrekt ugyan, ám semmiféleképen nem bélyegezhető macsónak. A közéletben a női menedzserek, a műszaki vezetők aránya Nyugat-európai szintű, a felsőoktatásban dolgozó nők aránya pedig Magyarországon a legnagyobb. Oda lyukadunk tehát ki, hogy Magyarországon a – sztereotípiákkal ellentétben – nincsen semmiféle durva előítéletesség, továbbá a magyar nők nem részesülnek durva megkülönböztetésben.

Játsszunk hát el a gondolattal, hogy én, mint női képviselőjelölt indulok a választásokon, céljaim nemesebbnél nemesebbek, karizmatikusságom, akaratom és tehetségem is megvan a politikához. Hiába indulok jó esélyekkel, a végén nem jutok be a parlamentbe, helyettem mást ültetnek be. És én, mint okos, értelmes nő rádöbbenek, hogy a politikai szakma kiválóságának tökéletességét nem intelligenciában, tudásban, vagy küldetéstudatban mérik, sőt az a legjobb, ha ezeknek a hiánya áll fenn. Az a legjobb képviselő, akinek semmiről sincs véleménye, vezényszóra bólint, nyomja meg az igent vagy a nemet. Persze ez a képviselő nem marad pénz nélkül, fejsimításképpen megkapja a tiszteletdíját, vagy – ha a párt hatalmon van – a törzsvásárlói kártyát a helyi pénzmosodába.

És miért vezettem le ezt? Mert ennek az egésznek a kulcsa a kapcsolati tőke, ezért próbálják meg a parlamenti képviselők a körön kívül tartani a tehetséges politikusokat, mert ők azok, akik potenciálisan veszélyt jelenthetnek a jövedelmükre. Ennek a kapcsolati rendszernek a fő összetartó eleme a „férfiszerelem”, azaz a bent lévő férfiak, bent is, és kint is a férfi kapcsolataikat részesítik előnyben. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy a szociális háló kialakulása után a belső körbe csak férfiak kerültek. Láthattuk azt is, hogy régen az államvezetők és a maffiózók férfiak voltak –ez a két hagyományos férfi szakma is megmaradt, csak egy politikai világgá manifesztálódott. 

Mindezek miatt a női kvóta semmit sem változtatna a nők politikai szerepvállalásán, ezért egy olyan utópisztikus rendszerben kell gondolkozni – melyet az alapoktól kell elkezdeni újraépíteni –, ahol valódi parlament van, szabad-versenyes politikai versengés, és a gazdaságnak nincs ekkora befolyása a politikai életre. Úgy érzem, csakis egy ilyen rendszerben lehet a nőknek nagyobb befolyása a politikai életre.