A 2014-es választások után negatív rekordot döntött a női képviselők száma a parlamentben, köszönhetően a parlament létszámcsökkentésének. Ugyan a nők aránya nőtt, Európán belül is messze negatív rekord a miénk, ráadásul nem is felzárkózó az ütemünk, azaz lassabb a növekedés. Németországban 36,5%, Franciaországban 26,2%-al nőtt a nők aránya 4 év alatt. Nyugat-európai fejlettséget akarunk Magyarországon, de még a népképviseletet sem sikerül kiterjesztetünk a megfelelő szintre. De nem csak Nyugat-Európától vagyunk lemaradva, Kelet-Európától, sőt még attól a harmadik világtól is, ahol a nők bántalmazása, megalázása és megerőszakolása rendszeres, és néhol elfogadott is.
Jelenleg itt tart Magyarország, de minek köszönhető ez? Nézzük ezt meg egy kis történelmi kitérő után, mely fontos a tisztánlátáshoz. Magyarországon –mint mindenhol – az első világháború közben kezdett erősödni a nők szerepe azzal, hogy a hátországban beállították őket a gyárakba dolgozni, s ezzel a hagyományos női szerep meggyengült (gyenge törékeny nő, a háziasszony, az életet adó). A világháború után a nők jogosan követelték az egyenjogúságot a gyakorlatban is, azaz a szavazati jogot. Ezt 1920-ban meg is kapták, de csak cenzussal. A nők Magyarországon általános és titkos választójogot 1945-ben kaptak.
Magyarországon az első női miniszter, Ratkó Anna tökéletesen alkalmatlan volt a posztra, intézkedéseinek hatása még a mai társadalomban is érezhető. A rendszerváltás után a női jelöltek száma jelentősen nőtt, bára jelöltnek választhatónők köre szűkebb a férfiakénál: a pártok jelöltállítási stratégiájuknak és gyakorlatuknak megfelelően, kisebb aránybanindítanak nőket, a választók pedig kisebb aránybanválasztanak nőket.
A nők növekvő érdeklődését és lehetőségeit a mandátumokért folyó harcban jelzi, hogy az elmúlt negyedszázad alatt megháromszorozódott az arányuk a jelöltek között. De miért van az, hogy az akaratnak és az ambíciónak nincs meg az eredménye? A magyarázat látszólag nagyon egyszerű: a magyar politika macsó világ, lenézik a nőket, és úgy is beszélnek velük, bár megkockáztatom, hogy a hímnemű képviselők nem a nemi megkülönböztetés miatt tesznek magasról arra, hogy mit mond pár női képviselő, hanem azért, mert teljesen alkalmatlanok a politikai életre.
A másik érv, hogy az állampolgárok azért nem szavaznak a nőkre, mert a férfiak a politikai közegben jobban tudják érvényesíteni az akaratukat. Mielőtt megvizsgálnánk, hogy milyen ez a közeg, és mit is kell érvényesíteni, nézzük meg a női kvóta mellett szóló érveket. Az első érv, hogy Magyarországon férfihegemónia van a politikában, de ezt egy törvénnyel semmissé lehet tenni. Néhányaknál ez egy teljesen helytálló érv, ám ők nincsenek tisztában azzal, hogy ezzel a képviseleti demokrácia elvét tiporják meg, miszerint a népet ugyanolyan eséllyel képviselheti mindenki, aki nagykorú, nem áll gyámság alatt és nem fosztották meg az állampolgári jogaitól.
Egy másik érvelés szerint a nők kimaradásával olyan tulajdonságok nem nyernek teret a parlamentben, mint a jószívűség, a türelmesség, vagy a szelíd kitartás. Azok a nők, akik ezeket az érveket hangoztatják, egy óriási paradoxont képezve veszik magukra az évszázados sztereotípiákat, hiszen a nagy államnők Margaret Thatcher, Mária Terézia sem szelídek, sem empatikusak nem voltak, de az aktuálpolitikánál maradva, Angela Merkel sem az a türelmes politikus. Ugyanakkor rájuk néz valaki, és azt gondolja: „ezek nem is nők, ezek nem nő módjára viselkednek, ezek férfiak”. Az ilyen emberek szegényes szókincsükkel az olyan sztereotip férfitulajdonságokra gondolnak ilyenkor, mint a karizmatikusság vagy a munkaimádat és végül, de nem utolsó sorban a fanatikus elszántság. A harmadik érveléstípus szerint “azok az országok, ahol (a nők) helyet kapnak a döntéshozatalban, igazságosabbak, demokratikusabbak és versenyképesebbek lesznek”.
Vagy, egy másik érvelés szerint “hatékonyabban, kevesebb korrupcióval működnek azok a szervezetek, amelyek vezetését legalább egyharmadnyi arányban nők látják el”. Ezzel kapcsolatosan két lényegi különbségre kell felhívni a figyelmet: a demokratikusabb országokban a nők eleve olyan szervezetekben kapnak helyett, amelyek kevésbé, vagy egyáltalán nem korruptak, és több nő is jut be a parlamentbe.
De miért van ez? Először is, le kell szögezni, hogy a magyar politikai világ nem korrekt ugyan, ám semmiféleképen nem bélyegezhető macsónak. A közéletben a női menedzserek, a műszaki vezetők aránya Nyugat-európai szintű, a felsőoktatásban dolgozó nők aránya pedig Magyarországon a legnagyobb. Oda lyukadunk tehát ki, hogy Magyarországon a – sztereotípiákkal ellentétben – nincsen semmiféle durva előítéletesség, továbbá a magyar nők nem részesülnek durva megkülönböztetésben.
Játsszunk hát el a gondolattal, hogy én, mint női képviselőjelölt indulok a választásokon, céljaim nemesebbnél nemesebbek, karizmatikusságom, akaratom és tehetségem is megvan a politikához. Hiába indulok jó esélyekkel, a végén nem jutok be a parlamentbe, helyettem mást ültetnek be. És én, mint okos, értelmes nő rádöbbenek, hogy a politikai szakma kiválóságának tökéletességét nem intelligenciában, tudásban, vagy küldetéstudatban mérik, sőt az a legjobb, ha ezeknek a hiánya áll fenn. Az a legjobb képviselő, akinek semmiről sincs véleménye, vezényszóra bólint, nyomja meg az igent vagy a nemet. Persze ez a képviselő nem marad pénz nélkül, fejsimításképpen megkapja a tiszteletdíját, vagy – ha a párt hatalmon van – a törzsvásárlói kártyát a helyi pénzmosodába.
És miért vezettem le ezt? Mert ennek az egésznek a kulcsa a kapcsolati tőke, ezért próbálják meg a parlamenti képviselők a körön kívül tartani a tehetséges politikusokat, mert ők azok, akik potenciálisan veszélyt jelenthetnek a jövedelmükre. Ennek a kapcsolati rendszernek a fő összetartó eleme a „férfiszerelem”, azaz a bent lévő férfiak, bent is, és kint is a férfi kapcsolataikat részesítik előnyben. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy a szociális háló kialakulása után a belső körbe csak férfiak kerültek. Láthattuk azt is, hogy régen az államvezetők és a maffiózók férfiak voltak –ez a két hagyományos férfi szakma is megmaradt, csak egy politikai világgá manifesztálódott.
Mindezek miatt a női kvóta semmit sem változtatna a nők politikai szerepvállalásán, ezért egy olyan utópisztikus rendszerben kell gondolkozni – melyet az alapoktól kell elkezdeni újraépíteni –, ahol valódi parlament van, szabad-versenyes politikai versengés, és a gazdaságnak nincs ekkora befolyása a politikai életre. Úgy érzem, csakis egy ilyen rendszerben lehet a nőknek nagyobb befolyása a politikai életre.
